Véget ért a Fradi Múzeum időszakos kiállítása, amely a Fradi gólkirályai előtt tisztelgett. A fradi.hu sorozatában minden nap bemutatja a ferencvárosi labdarúgás egy-egy olyan legendáját, sztárját, akit a találataiért is csodáltak és aki a bajnokság legeredményesebb gólszerzője volt a maga idejében. Tizenhárom plusz egy Fradi hős portréja, sztorija egymás után, vajon ki a legjobb a legjobbak közül? A nyolcadik részben Albert Flórián került sorra!

Albert Flórián 1941. szeptember 15-én, a Bács-Kiskun megyei, határmenti Hercegszántón látta meg a napvilágot. A második világháború idejében egy népes család hatodik gyermekeként született meg. Édesanyja korán elhunyt, nevelését a nagyszülei vállalták. Bár nehéz anyagi körülmények között éltek, szerette a vidéki életet, a lovakat is, de a legjobban a futballt.

Mindössze 11 évesen, 1952-ben került a Ferencvároshoz, amelyet egész pályafutyása alatt hűen szolgált. Budapestre költözése után a Hernádi utcai iskolába járt, ahol dr. Lakat Károly volt az egyik tanára. A sors később úgy hozta, hogy a Ferencvárosnál is az edzője lett.

Már gyerekként látták rajta, hogy nagy tehetség lesz, és rendkívül fiatalon bemutatkozhatott a felnőttek közt. Alig több mint egy hónapja töltötte be a 17. életévét, amikor 1958. november 12-én a DVTK ellen 3-1-re megnyert mérkőzésen (két gólt is szerezve!) debütált.

Az FTC-ben összesen 539 mérkőzésen lépett pályára és 389 találatot ért el. Négyszer nyert bajnokságot, egy alkalommal Magyar Népköztársaság-kupát, és 1965-ben tagja volt annak a csapatnak, amely elhódította a Vásárvárosok Kupáját.

Az első és egyetlen magyar aranylabdás

Albert Flórián háromszor (1960, 1961 és 1965) lett a magyar bajnokság gólkirálya és kétszer (1966 és 1967) az év legjobb magyar játékosa. Ám, mint azt minden futballt szerető magyar ember tudja, nem ezek voltak a legnagyobb elismerései pályafutása során, hanem az 1967-ben megkapott Aranylabda, amellyel ő lett az első és máig egyetlen magyar futballista, aki kiérdemelte a rangos francia labdarúgó szaklap, a France Football díját. Olyan futballistákat előzött meg, mint az angol Bobby Charlton, a német Franz Beckenbauer, illetve a portugál Eusébio. A hivatalos indoklás így jellemezte őt: „Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség”.

Akkoriban még nem volt akkora felhajtás a díj körül, nem közvetítette televízió a világ minden pontjáról, nem volt Kate Abdóhoz vagy Sandy Heriberthez hasonló csinos műsorvezetője egy gálának. Akkor még semmilyen ceremónia nem volt, így ma már hihetetlennek tűnik a történet, hogyan tudta meg 1967 legjobb futballistája, hogy az övé lett az Aranylabda.

A hírről legendánk felesége értesült először. Ennek érdekes körülményeit a Császár 75 című könyv segítségével idézzük fel: „Hogyan tudta meg a Császár, hogy Európa legjobb labdarúgója lett? Egy decemberi, átlagosnak tűnő napon Albertéknél csörgött a telefon, amit Irénke vett fel. A telefonba úgy köszönt be az MTI újságírója: az egyetlen magyar Aranylabdás feleségével beszélek? Az első megdöbbenés után hívta oda a feleség Albert Flóriánt a telefonhoz, akkor tudta meg a Császár, hogy ő végzett az élen a rangsorban.”

Akkor még az volt a szokás, hogy akinek odaítélték a díjat, az a klubjánál, hazai közönség előtt vehette át. Albert Flóriánnak a Szovjetunió elleni mérkőzés előtt, a Népstadionban kellett volna átvennie a trófeát, ám sérülése miatt végül a Gundel Étteremben tartott banketten adta át neki a díjat a France Football főszerkesztője.

– Annak a korszaknak az egyik kiemelkedő játékosa volt, nem véletlenül nyerte meg egyetlen magyar labdarúgóként az aranylabdát. Olyanok voltunk, mint a testvérek, mindenben segítettük egymást a pályán és a pályán kívül is. Ha néha kicsit rosszul is adtam be, mindig fantasztikusan érezte, hogy hova kell érkeznie. Többször előfordult, hogy miután befejeztük az edzést és megfürödtünk, megkérdezte: „Kicsi, szólnál a mamádnak, hogy süssön palacsintát?” Odatelefonáltunk, édesanyám pedig általában azt mondta, hogy egy óra múlva mehetünk. Olyankor feljött hozzánk, aztán bepusziltunk egy-két palacsintát – emlékezett vissza rá kérésünkre a korábbi, szintén négyszeres bajnok és VVK-győztes játszótárs, Rákosi Gyula.

Hercegszántótól az Aranylabdáig – a FradiMédia filmje Albert Flóriánról

A Császár: a ragyogó, isteni labdarúgó, akivel a Ferencváros győzött

Császár. Így nevezték el őt a Fradi szurkolói. Találó, méltó és ragadós volt ez a név, hiszen a mai napig így emlegetik. Albert Flórián, amikor visszaemlékezett a pályafutására, maga is elismerte, futballozni jobban szeretett, mint edzeni. A korszakának egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Kérésünkre még két korábbi társ emlékezett vissza rá.:

– Isteni labdarúgó volt remek humorral, igazi Császár – mondta róla Szőke István, az FTC örökös bajnoka, aki két bajnoki címet, valamint a VVK-t is együtt nyerte meg Albert csatártársaként. – Élvezet volt vele játszani, vagy akár csak beszélgetni is. Amellett, hogy ő is többször előkészített nekem, öröm volt kiszolgálni, sok gólpasszt adtam neki. Egyszer egy edzésen megjegyezte, hogy nagyon kemény labdákat kap tőlem. Mondtam neki, örüljön, hogy nem a régi, fűzős bőrlabdákkal játszunk, mert az bizony még nyomot is hagyna a homlokán. Jót nevettünk ezen. Amikor ifjúsági játékos voltam, ő már a nagycsapatban játszott, de többször megnézte a mi edzéseinket is. Látta, hogyan rúgok, hogyan adok be, ezért egy idő után szólt Csanádi Ferencnek és a többi edzőnek, hogy szeretné, ha felkerülnék a nagycsapatba. Ezt persze csak utólag tudtam meg, de akkor nagyon boldoggá tett. Csodálatos élmény volt abban a remek csapatban játszani.

Ragyogó játékos volt – dicsérte Albertet Karába János, aki szintén két bajnoki címet és VVK-t nyert a Császárral. – Fenyvesi Mátéval, Rákosi Gyulával és a szintén gólerős Varga Zoltánnal mi voltunk mellette az előkészítő csatárok, ő pedig a góllövő a csatársorban. Rengeteg gólt lőtt, mi akkor nem is számoltuk, mennyit, hiszen a lényeg az volt, hogy a Ferencváros győzzön.A Ferencváros pedig győzött.

A Császár korszakában négy alkalommal, 1963-ban, 1964-ben, 1967-ben és 1968-ban lett bajnok a Fradi, de a pályafutása során még összegyűjtött hét ezüst- és három bronzérmet is, valamint egy Magyar Népköztársasági-kupa-címet is.

Háromszor (1959/60, 1960/61 és 1965) lett gólkirály, 27, 21, illetve 27 találattal.

Nemzetközi szintéren is sikeres volt, mint említettük, 1965-ben VVK-t nyert, míg a magyar válogatottban (melyben szintén 17 évesen mutatkozott be!) 75 mérkőzésen 31 találatig jutott. Az 1960-as római olimpián és az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokságon is bronzérmet szerzett. Két világbajnokságon szerepelt, 1962-ben és 1966-ban, előbbin megosztott gólkirályi címet nyert.

Pályafutása vége és utóélete

1969. június 15-én, a Dánia-Magyarország (3-2) világbajnoki selejtezőn, Koppenhágában tulajdonképpen törést szenvedett a pályafutása. Nem sokkal előtte Dublinban az ír-magyar selejtezőn igencsak haloványan játszott, ezért az egyik újság alapos bírálatban részesítette.

Albert a dánok ellen csak azért is megmutatta, hogy még mire képes. Hogy ezt dacból tette, arra utal, hogy egy jobb oldali támadás után hevesen összecsapott a hazaiak hatalmas termetű kapusával. A dánok hálóőre sokak szerint szándékosan (maga Albert is így emlékezik vissza rá) „letarolta” a csatárt, aki súlyos lábtörést szenvedett. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy ez a válogatott mérkőzés egyben a végét jelenti a futballkarrierjének.

Az orvosi kezelések még lehetővé tették ugyan a visszatérését, de már csak árnyéka lehetett önmagának. A végső búcsújára 1974. március 17-én került sor, a Zalaegerszeg elleni 3-0-s siker alkalmával – csakúgy, mint az első találkozóján – gólt is szerzett, igaz, ezúttal csereként beállva. Könnyező és boldog emberek borultak egymás nyakába, úgy ünnepelték a Császárt.

– Az első NB I-es találkozómon ugyanezen a pályán rúgtam az első, majd a második gólomat… Most csak egyet sikerült, de ezt sem felejtem el soha – mondta Albert a meccs után. – Egy kicsit szomorú vagyok, de azért nem panaszkodom. Mindent elértem, amit egy labdarúgó kívánhat. Nagyon jólesett, hogy a játékostársaim a búcsúmérkőzés után feljöttek hozzám és megajándékoztak 11 darab ferencvárosi emblémával ékesített kupával. Géczi Pista pedig nekem adta a csapatkapitányi karszalagot. Mindenkinek megköszönöm azt, hogy végigjárhattam ezt a csodálatos szép utat.

Pályafutása után edzőnek állt, Líbiában, Bengáziban tevékenykedett trénerként, majd később az újságírással is kacérkodott és a vendéglátóiparban is dolgozott. Albert Flórián lett szülőfaluja, Hercegszántó első díszpolgára 2007-ben, ezt a címet pedig később Budapesttől és Ferencvárostól is megkapta, valamint számos egyéb kitüntetés tulajdonosa is lett (bővebben keretes írásunkban).

Albert Flórián nemcsak a Ferencvároshoz, de hazájához és a családjához is végig hű maradt. Visszavonulását követően napjait – a 2007-ben róla elnevezett – stadionban töltötte, figyelte a fiatal tehetségeket Rákosi Gyulával, valamint Szűcs Lajossal, akikkel életre szóló barátságot kötött.

Albert Flórián 2011. október 31-én hunyt el, emlékét örökké megőrizzük!

Kitüntetései

Aranylabda (1967)
Az 1962-es vb gólkirálya
Az év magyar játékosa (1966, 1967)
Gólkirály (1960, 1961, 1965)
Világválogatott (1968, 1973)
Európa-válogatott (1972)
Az FTC örökös bajnoka (1974)
Az FTC aranydiplomása (1984)
A Halhatatlanok Klubjának tagja (1992)
A Nemzet Sportolója (2004)
Hercegszántó díszpolgára (2007)
Budapest díszpolgára (2010)
Ferencváros díszpolgára (2011)
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2011)
Erzsébetváros díszpolgára (2012)