A Császárra emlékezünk

Öt évvel ezelőtt hunyt el az egyik legnagyobb futball legenda, az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián.

Öt évvel ezelőtt, 2011. október 30-án éjszaka érte a halál a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdását, az Európa-bajnoki és olimpiai bronzérmes, VVK-győztes, VB-gólkirály és kétszeres világválogatott Császárt, Albert Flóriánt. A pályafutása alatt csak a Ferencvárost szolgáló legenda 537 mérkőzést játszott klubunk színeiben, ezeken 383 gólt szerzett, négyszer volt magyar bajnok és egyszer kupagyőztes, valamint 1965-ben megnyerte klubunkkal a VVK trófeát, amelyért Torinóban győzte le együttesünk 1-0-ra az olasz Juventust. A Hercegszántóról indult Császár egészen fiatalon, már 17 évesen bemutatkozhatott az élvonalban, de a válogatott debütálásra sem kellett sokat várnia... "Ő volt az a játékos, aki befért volna az Aranycsapatba is. 1941 szeptemberében született, még nem érte el a 18. életévét, mikor már a válogatott tagja lett. Sőt, még a Puskás Öcsit is megelőzte ezzel. Már '58-ban, 17 éves korában meghódította a közönséget, mert csodálatosan játszott." – nyilatkozta róla egyszer Szepesi György. Eredményekkel és adatokkal azonban nehéz visszaadni azt, amit Albert Flórián képviselt a futballpályán, így a Császárra emlékezve segítségül hívjuk a modern magyar próza egyik legnagyobb alakját, az idén júliusban elhunyt Esterházy Pétert és az ő Albertről írt sorait, melyeket az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében írt. „Szurkolói létem legfényesebb pillanatai a Fradihoz és Alberthez fűződnek. Albert Flórián, a Flóri, a megtestesült, földre szállt 9-es, 1968-ban az Év Játékosa Európában, még Brazíliában is előre köszöntek neki. A kliséknek megfelelően apámmal jártam meccsre, a virsli íze, a rossz, de mégis jó mustáré, a sör keserű büdöse – mindmáig jelenvalók, ahogy azt Proust előírja. De főként az a mozdulat van meg, ahogy többtízezred magammal egyszer csak megemelkedünk, még magunk sem tudjuk, hová vezet ez, hogy mindjárt állni és ágaskodni fogunk, nyakunk nyújtogatva, szájunk kicsit elnyílva, és az egész tribün egyszerre sóhajt vagy csak levegőt vesz (Istenem, de régen hallhattuk ezt a csodás zajt, ezt a csöndes, erős zúgást, finom tombolást, ezt az izgatott, tárgyszerű, bensőséges szurkolást). S mindez miért? Mindez azért, mert a Flóri a félpályánál labdát kapott, s miután felső teste enyhén előredőlt, kezét, karját, főként a balt, akár egy szárnyat megemelte, jó okkal föltételezhettük, hogy elindul, hogy elkezd szlalomozni, s előtte csupán öt védő volt. Négy darab esetében ez biztos gól, ötnél nem tudni, ötnél reménykedni kell. A remény állított föl ott minket. Ez nincs. A világból kihalt ez a mozdulat, ez az emelkedés. Ki ne szotyolázna blazírtan tovább, ha a félpályánál szöszmötölnek? Én szerény futballista vagyok, tudom az értékeimet, tudom a korlátaimat. Békében élek velük. De most kicsit nagyképűsködnék: úgy nézzenek rám, hogy én egyszer játszottam Albert ellen! Én fogtam őt, rám bízták a semlegesítését! Húszéves koromban egy félévet kellett az egyetemi csapatban játszanom, a BEAC-ban, és akkor. Egy előkészületi meccs volt a régi BEAC-pályán, ahol most a Sugár Áruház van. Vagy nem is Sugár, hanem inkább Skála; mindenesetre áruház van, foci nincs. Kellemetlen agyagos-földes pálya volt, esős februári idő. Messziről Albert vékonynak, elegánsnak tetszett. De közelről! Kellemetlenül csontos, erős! De odáig nem is jutottam, hogy hozzáérjek! Ott toporogtam állandóan mögötte, ő meg, ha megkapta a labdát, akkor… akkor lefordult. Elfordult. És mindig, de mindig az úgynevezett másik irányba. Magyarán, ha hozzákerült a labda, akkor én azonnal, abban a pillanatban, mintegy varázsütésre három méterre kerültem tőle. Nem csinált ő semmit, nem trükközött, nem cselezett, csak elment, otthagyott. Ment az útján, és én nem estem az útjába. Kísérteties volt. Ott tocsogtam magányosan a fekete sárban, s próbáltam, hasztalan, ezt a dolgot megérteni. Végül is a külvárosi eszemmel arra az elhatározásra jutottam, hogy hát ha nem megy szép szóval, meg erővel, vagyis a következő alkalommal nem gondolkodunk ennyit, a tett halála az okoskodás, labdástól fölrúgom, hát ő is csak egy ember! Ebben tévedtem. Ott vicsorogtam mögötte, Berti Vogts vagy Lantos vagy Liebrich hozzám képest ártatlan virágszálak voltak; amikor elérkezett a pillanat, és én gonoszul lendítettem a lábam, egy könyök fúródott a mellkasomba, átütve a csontot egészen a szívemig, egyszerre szűnt meg a kapcsolatom a világgal, és láttam, ahogy a szürke, ólmos ég zuhanni kezd rám, de azért még rúgtam egyet a labda felé, éreztem is, hogy eltalálom: az Albert talpát, mert ő kicsit fölfelé fordította e pillanatban a cipőjét, és én teljes erővel bele a stoplikba, hogy szinte elhajlott a sípcsontom. Ültem a tócsában, mater dolorosa, Albert repült tovább, észre se vette, hogy történt volna valami, ültem a tócsában, és boldog voltam, láttam a nagyságot, testközelből a zsenialitást.” Albert Flórián 70 évet élt, emlékét örökké megőrizzük.

Mikulás a Népligetben

A Népligeti Sportközpontban járt a Mikulás, aki sok fradista gyereknek adott ajándékot.

A Császár emléke

Albert Flórián 51 évvel ezelőtt, 1967. december 4-én nyerte el az európai labdarúgás legrangosabb egyéni elismerését, az Aranylabdát.